2013. október 13., vasárnap

Jennifer Lawrence Harper's Bazaar interjú, 1. rész

Az a helyzet, hogy meggondoltam magam, és mégis lefordítom ezt az interjút. Azt gondolom, elég nagy kaliberű ahhoz, hogy csak úgy elmenjek mellette. Viszont kegyetlen hosszú ez is, két részben olvashatjátok. Képeket már korábban ITT láthattatok, úgyhogy most már csak a szöveges részek következnek.

Egyetlen aggodalmam a Jennifer Lawrence-szel való találkozásom előtt, hogy valaki megmondta neki, hogy tegye rendbe a színészetét. Persze rendben volt, hogy az ártatlan kislány megjelenik David Letterman Late Night Show-jában, és vörös szőnyegen álló önmagát egy pisilő macskához hasonlítja. Megnyerő volt, amikor a Napos oldalban való teljesítményéért nyert Oscar-díj átvétele előtt a színpadra vezető lépcsőn megbotlott a ruhájában, majd kendőzetlen őszinteséggel közölte a tömeggel, "Ti itt mind csak azért álltok fel, mert elestem, és emiatt rosszul érzitek magatokat.", majd a középső ujját mutatta a sajtósoknak a díjátadó után. Valahogy aztán a PR-szabályozta áhítatos világ erői lecsaptak a szegény lányra, és kinevelték mindezt belőle.

Valóban, az Éhezők Viadalára való felkészülés során egy média képzésen kellett részt vennie, ahol megtanulta, hogyan tartson fenn még több szemkontaktust, hogyan szabályozza hangerejét és hogyan fogja vissza ideges nevetését, az Oscar gálán pedig valaki (Jennifer nem mondta meg, hogy ki), azt tanácsolta neki, hogy vegyen vissza magából.
- "Más emberek felmennek, uralják a színpadot, Te pedig úgy beszélsz, mint egy dadogó idióta. Szedd össze magad." Mire én közöltem, hogy "Én nem szándékosan csinálom, csak kényelmetlenül érzem magam, és ha más kényelmetlenül érzi magát, akkor az az ő baja. Én morbid vicceket mesélek és dadogok. - Összerezzen egy pillanatra. - Igazából ez az a pillanat volt, amikor különleges akartam lenni. Amikor nem akartam vidéki kislány lenni. Amikor hálásnak akartam látszani.

Valójában hálás is, akár egy macska. A lány, aki kilép a Santa Monica-i Casa del Mar hotel halljában a liftből, lapos sarkú Robert Clergerie cipőt visel és szaggatott Ralph Lauren farmert, sokkal-sokkal finomabbnak látszik élőben, mint a képernyőn, hosszú-hosszú végtagjaival, amelyeket egy tizenéves lazaságával mozgat. Az első dolga, hogy minden további nélkül elterül a kanapén, - "Nagyon nehezen kelek fel mostanában" - átveti magát a kanapén és két széken, felhúzva lábait az oldalához. Ő az egyik legtermészetesebben fekvő ember, akivel valaha találkoztam. "A hangfelvevőd épp a vaginám felé néz." Valami azt súgja, nem volt hatásos az Éhezők Viadala média-kurzus.

Semmi okom aggodalomra. A 23 éves Jennifer Lawrence világot meghódító ereje a) hírnevének b) nyers tehetségének keverékéből és abból fakad, hogy ezen előző kettőt nem hajlandó túllihegni. 10 millió dollárt kapott, hogy újra eljátssza Katniss Everdeen szerepét a második Éhezők Viadala filmben, a Futótűzben: ami elég sok pénz ahhoz, hogy ügyvédei egy szándéknyilatkozatot írassanak alá vele, mely szerint minden pénz családjának és kedvenc jótékonysági céljaira bocsát. Esélye sincs bármennyit is elkölteni belőle. Volt egy háza Santa Monicában, de nyüzsögtek a környékén a paparazzik, ezért inkább szállodákban száll meg, vagy barátok kanapéján csövezik. A múlt éjszakáját azzal töltötte, hogy megpróbálta meggyőzni legjobb barátnőjét, Justine-t, hogy kísértetek járnak a Casa del Mar liftjében. [loool] Ez az ő legnagyobb félelme: a szellemek. Nem pedig a színészkedés Robert de Niro oldalán. Vagy az, hogy 40 millió ember szeme láttára megbotlik a ruhájában. Nem. Az élőhalottak.

- Fekszek az ágyban, hallom a hangokat és elképzelem a lehető legijesztőbb forgatókönyvet, az adrenalinszintem az egekbe emelkedik, majd bemagyarázom magamnak, hogy a szellem az én adrenalinomból táplálkozik. Vagy ott vannak a pókok. Megpróbálom megölni, erre elvétem. Remek, most már tudja, hogy nézek ki. Ez nem történhet meg. "Úristen, ez a pók még mindig szabadon van!" Nem, "Ez a pók tudja, hogy nézek ki, és tudja, hogy megpróbáltam megölni."
A pszichopaták ezzel szemben nem aggasztják annyira.
- Az ellen legalább tudok tenni. Például. Alvás közben az íjam és a nyilam ott van az ágy alatt. Van egy rózsaszín buzogány a táskában. Így aztán úgy vagyok vele, "Várj, csak, [ha bántani akarsz,] a fájdalom legmélyebb bugyrai várnak rád.

Ma nincs buzogány a táskájában - vannak helyette testőrök a közelében - de van [a táskában] egy üveg parfüm, egy iPhone, néhány doboz multivitamin (bontatlan), egy szilikon melltartó betét a legutóbbi fotózásról, és a naplója, amelynek első bejegyzése így szól: "A naplóírástól mindig ideges leszek, mert félek, hogy mások megtalálják, szóval ha épp ezt olvasod, fejezd be. Ne olvasd el más naplóját. Aki ilyet tesz, az paraszt." Az iPhone-ja háttérképén az unokaöccse látható.
- Hát nem cuki? - kérdezi. - Akarod látni, milyen ügyesen számol? - és megmutat egy videót, amelyen egy göndör hajú kisfiúcska egytől tízig számol.

Ha azt mondom, egy átlag ember 10 másodperc alatt szeret bele Jennifer Lawrence-be, mintha a nővére lenne, lehet, hogy túl sokat mondok. Nagyon vicces, egyfajta kényszeres őszinteség sugárzik belőle és képes megnevettetni egy teremnyi nagyszerű humoristát is akár. Amikor megkérdezem, mit szeret legjobban új életében, nem hagyja ki, hogy lecsapja a magas labdát:
- A pénzt. - mondja rekedtes hangján. Mintha csak egy szőke liba lenne.
Elhallgat.
- Viccelek! A munkát, a munkát.

Olyan rövid felsorolást tart azokból a dolgokból, amelyek egy-egy interjú fontos elemei szoktak lenni: beszél a munka szeretetéről, az elkötelezettség fontosságáról, hogy az életét a művészetnek szenteli, és arról, mi lehet egyesek őrülete mögött, hogy időnként félő, hogy ez az egész monológ egyetlen gombnyomásra összeomlik. Ő lehetne a Hollywoodban jelenleg dolgozók legradikálisabb tehetsége - olyan tisztán természetes, egy mocskos zseni az olyan hagyományos mocskos zsenik sorában, mint Elizabeth Taylor és Elvis, akinek ugyanakkora hatása van a közönségre, mint nekik volt, és a lelkében lévő sok ócskaság is éppoly rubinszerűen ragyog, mint nekik. Soha nem akart színész lenni, akkor tört be a szakmába, amikor kiszúrták a New York-i Union Square-en.
- Felajánlottak egy halom modellszerződést, én azonban visszautasítottam őket, mondván, "Igazából színésznő szeretnék lenni." Ez hihetetlen ostobaság volt 14 évesen, de talán az egyetlen alkalom volt, amikor megérte ilyen öntudatosnak lennem. 
Soha nem tanult színészkedni. Soha nem próbál vagy néz utána szerepeinek, és csak a felvétel előtti este memorizálja a szövegeit, a forgatás során pedig együtt chipsezik és viccelődik a stábtagokkal.
- Általában chipsezünk. [...] Én amúgy nagyon lusta vagyok. Valahányszor a rendező operatőr azt mondja, hogy "Ne haragudj, nem bánnád, ha ezt az egy sort kihagynánk", azt gondolom, "Haver, én azt se bánom, ha egy szót se mondok. Ahogy jobb. Hidd el, engem nem a színészi teljesítményem motivál. Hanem a forgatási büfé."

Aztán pedig, amikor a rendező már épp izzadni kezd, kirázza a kisujjából a szerepet.
- Jennifer az egyik legkevésbé ideges ember, akivel valaha találkoztam - mondja David O'Russel, aki a Napos oldalban rendezte a lányt. - Odajött a forgatásra, mint valami csodagyerek, [majd ezzel kezdte:], "Milyen érzés, amikor autogramot kérnek az embertől, Mr. De Niro?" Aztán nekilátott, és úgy eljátszotta a szerepet, hogy uralta a teret mindenki felett. De Niro odafordult hozzá, bólintott, majd így szólt: "Hű, ez a kölyök tényleg jó lesz!" Nagyon odáig volt tőle. Jennifer olyan, mint Michael Jordan. Ugyanúgy tud nagy nyomás alatt dolgozni, ahogyan a legnagyobb élsportolók, csak mert annyira lazák.

Folytatása holnap várható...

3 megjegyzés:

  1. Köszi Ancsi, hogy nem hagytad ki ezt az interjút sem.
    Nekem egy élmény volt olvasni, mert Jennifer tényleg annyira őszinte és emberi a sok "robot" között, hogy üdítő olvasni róla! :)

    VálaszTörlés
  2. Én is köszönöm,hogy nem hagytad ki ezt a cikket sem. Eddig nagyon tetszik és várom a folytatást. :))

    VálaszTörlés
  3. Hát Jen beszólásai :D
    A többiekkel egyetértve szerintem is megérte lefordítani, szóval köszi Ancsi. :)

    VálaszTörlés