2013. augusztus 14., szerda

Fanfiction: Amikor az 'Igaz' nem elég, 4. rész

4. Emlékek

- Nem menj el - mondom, és kinyújtom felé a kezem. Peeta már a bejárati ajtónál áll, keze a kilincsen, amit épp lenyomni készül. De soha nem ellenkezett még, amikor meg akartam ölelni, amióta pedig visszatértünk a 12. körzetbe, különösképp nem. Peeta elmosolyodik és lép párat felém és karjait körém fonja. Nem tudom, megszokja-e majd valaha, ha eddig nem tette. Néha olyan lazának tűnik kettőnk dolgában, és azzal, ahogyan mi most együtt vagyunk. Máskor pedig nyilvánvaló, hogy alig hiszi, hogy ennyire szeretem őt.
Utálom, hogy amikor megfogom a kezét vagy átölelem, érzem, hogy meg van lepődve. Azt hittem, túl vagyunk már ezen. Azt hittem, tudja, mennyire szeretem és milyen nagy szükségem van rá. Megpróbálom emlékeztetni rá, amilyen gyakran csak tudom, de azt hiszem, csak az idő fogja meggyőzni arról, hogy együtt maradunk. Majd elhiszi, ha látja.
Gyengéden megcsókolja az arcomat, majd a nyakamat, aztán a fülem közelében érzem ajkait és hallom, amint ezt suttogja: - Mindjárt visszajövök, csak el kell mennem a ruhákért.
- Miért nem itt mosol? - kérdezem.
Peeta hátrébb húzódik, megfogja a kezem, még mindig mosolyog: - Tíz percen belül itt leszek.

Tudom, milyen ostobaság, amikor megpróbálom rávenni, hogy maradjon. Nem mintha soha nem lennénk távol egymástól, mindketten sok időt töltünk egyedül is, én, amikor vadászok, ő, amikor süt. De valahogy nem szeretem, amikor visszamegy az ő házába. Arra az időszakra emlékeztet, ami a Győztesek Falujába költözésünk és a Nagy Mészárlás között volt. Én itt élem, anyukámmal és Primmel, még mindig Gale-lel töltöttem az időmet, és még csókolóztunk is. Miközben Peeta otthon volt az ő házában és arra vágyott legjobban, hogy velem lehessen. Nem szeretek azokra a napokra gondolni, amikor bevallottam neki, hogy részben csak megjátszottam magam a Viadal során, mert tudom, milyen nehéz lehetett neki akkoriban. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy így gondoljak rá.
Azt is tudom persze, hogy ez a távollét semmi ahhoz képest, amikor megkínozták és eltérítették. Semmi ahhoz képest, amikor elfertőződött lábbal megtaláltam a Viadalon, és ahhoz képest is, amikor elveszítette a lábát. És miközben én különböző szinten felelősnek érzem magam az őt ért károsodásokért, valahogy még rosszabb visszagondolni azokra az időkre, amikor fogalmam sem volt róla, milyen nagy szükségem van rá. Mert tudom, hogy kizárólag én vagyok a felelős azért, hogy sérült, amiért nem voltam vele. Mert túlságosan ragaszkodtam a dolgaimhoz és nem voltam hajlandó változtatni.

- Miért nem tartod itt az összes cuccodat? - bukik ki belőlem, mielőtt egyáltalán végiggondolhatnám.
Peeta meglepettnek látszik, én pedig próbálom megnyugtatni, hogy szorosan átfogom a derekát, fejemet pedig a mellkasán pihentetem. Érzem, amint a keze a hátamon van.
- Úgy érted... - mondja - hogy mindent?
Nem tudom, miért nem kértem meg korábban, hogy költözzön át, talán lassan alakult ki bennem az eziránti vágy tudat alatt. Mégiscsak én voltam... vagyis egyik énem, aki ezer meg ezer módon megbántotta.
- Igen - mondom. - Akár meg is tehetnéd. - rájövök, hogy nem pontosan fogalmazok. - Szeretném, ha mindig itt lennél, velem.

***


Kiderül, hogy Peetának nincs sok cucca. Nem tudom, mire számítottam, de amikor átmegyünk hozzá, hogy pakolni kezdjünk, meglepődöm, milyen sivár is a lakása. Persze érthető. A családja jobban élt, mint bárki más a Peremben, de azért nem voltak gazdagok, így aztán nem hozott át sok mindent, amikor beköltözött a Győztesek Falujába. Azután sem kapkodott azért, hogy mindenféléket vásárolgasson.
- Ez minden? - kérdezem, mikor körbenézek az alighogy berendezett szobán. 
- Már voltál itt korábban. - mondja Peeta. - Nem emlékszel?
Igaz persze, hogy voltam már a házánál párszor, mióta visszajöttünk a Tizenkettedikbe, de szerintem nem annyira figyeltem. Nyilván ugyanez történt a Mészárlás előtt is.
- Szerintem nem. - mondom. - Nos,... ha tudtam volna, hogy csak ennyi cuccod van, korábban megkértelek volna, hogy költözz át. 
Örülök, amikor Peeta elneveti magát szánalmas könnyelműségi kísérletemen. Örülök, hogy megtalálja a humort abban, hogy csak ilyen megbocsáthatatlanul későn kértem meg, hogy költözzön hozzám. Elszomorít, hogy itt vagyok, szeretnék sietni és összepakolni a cuccokat, hogy elmehessünk, de úgy tűnik, Peeta nem kapkodja el. Szerintem élvezi, ahogy összepakol néhány dobozt és felviszi azokat a szobájába. Követem és együtt ürítjük ki a szekrényét és komódját, és pakolunk mindent dobozokba.

Épp végzek a komód felső fiókjával, amikor meglátok valami kicsi, sötét tárgyat. Benyúlok, kiszedem, és azonnal rájövök, hogy mi az és vajon honnan származhat, de alig tudom elhinni. Megfogom a kis fekete pontocskát a kezembe, és Peeta felé fordítom. 
- Mi ez? - kérdezem halvány mosollyal.
Peeta szeme összeszűkül, félénken elmosolyodik, majd kuncogni kezd:
- Ó - mondja - már el is felejtettem, hogy ott van. - Odajön hozzám, kiveszi a kezemből, majd vizsgálgatni kezdi. - Az egyik mókusból vettem ki, amit apámnak adtál el.
Nem rémlik, hogy bármikor is benne hagytam volna a nyílvessző fejét egy mókusban, de hogy is emlékezhetnék ilyesmire? Biztos véletlenül történt, a vékony nyíl beletört a mókusba, én meg túl fáradt voltam, hogy kiszedjem belőle.
- Mikor? - kérdezem, miközben nézem, ahogy Peeta babrál a nyílheggyel.
- Nem tudom pontosan. - mondja. - Pár évvel ezelőtt. - Látszik, hogy elmélyül emlékeiben, aztán újra megszólal. - Azt hiszem, tizennégy évesek lehettünk.
- És azóta őrizgeted?
Peeta elmosolyodik, vállat von, aztán bedobja a nyílhegyet az immáron üres fiókba.
- Szerintem már nincs szükségem rá - mondja, majd becsukja a fiókot.

Eszembe jut a gyöngy, amit a Mészárláson adott nekem. Emlékszem, hogyan őrizgettem, amikor a Tizenharmadikban voltam, Peeta pedig a Kapitóliumban. Emlékszem, hogyan vetteim ajkaim közé jó néhányszor, csak hogy közelebb érezzem magamhoz Peetát, amikor távol volt tőlem. Kíváncsi vagyok, milyen fontos volt számára ez a nyílhegy. Mondjuk kétlem, hogy a szájába vette volna, de ki tudja.
A gyöngy még mindig megvan. Egy dobozban tartom a komódon és néha megnézem vagy megérintem. Miután ilyen fontossá vált, nehéz lett volna nem szeretnem és hogy ne Peetára gondoljak rá nézve. Nem tehetek róla, de azt gondolom, ő is így érezhet a nyílhegy iránt, csak nem akarom bevallani.
Kinyitom a fiókot és újra kiveszem belőle a nyílhegyet, a kezemben tartom. Nehéz és rideg, és valami veszélyes dologra lett felhasználva, annyira különbözik a gyöngytől, amely puha, sima és könnyű.
- Meg kellene tartani. - mondom. Nem akarom, hogy zavarba jöjjön attól, hogy meg akarja tartani, és hogy el kelljen rejtenie ebbe az fiókba, amelyet itt akarunk hagyni ebben a majdnem üres házban.
- Most már itt vagy nekem - mondja Peeta és lehajol, hogy megcsókoljon.

Furcsa belegondolni, hogy évek óta itt tartogatja ezt az emléket rólam. Már sokkal azelőtt megvolt neki, mielőtt tudtam volna, mit érez irántam, és sokkal azelőtt, hogy én magam is viszont szerettem volna. Óvatosan elveszem tőle a nyílhegyet és egy majdnem telipakolt dobozhoz lépek. Beleteszem a nyílhegyet a dobozba, amit aztán le is zárok.
- Tudom, hol lesz a legtökéletesebb helyen. - mondom Peetának, miközben visszasétálok a komódhoz, ahol még mindig áll. - emlékszel még a bélelt dobozra, amit anyukám küldött nekem?
Peeta bólint én pedig felemelem a kezem, hogy átkaroljam a nyakát. Közben ő a derekamat karolja át, és a szemembe néz.
- Tarthatjuk abban. Ott van a gyöngy is, amit Te adtál nekem.
Peeta elmosolyodik. - Nem is tudtam, hogy még mindig megvan.
- Magamnál tartottam, amikor távol voltunk egymástól. - mondom neki, majd kezeimet előrébb húzom és megsimogatom az arcát a hüvelykujjammal. - Megtartottam, mert szeretlek. - Megcsókolja a homlokom. - Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnod rám.
Peeta megint elmosolyodik. - Ne sajnáld. Mondtam már, hogy nem számít. Semmi nem számít, csak a jelen. - Majd újra pakolni kezdünk.

***

Amikor Peeta az utolsó ruhadarabját is a tartalék szekrényembe teszi, elengedem magam és végignyúlok az ágyon. Nem az ő cuccainak átköltöztetése volt megerőltető, de valami okból mégis kimerült vagyok. Talán mert esteledik, én pedig már kora reggel ébren voltam. Oldalamra gördülök, megtámasztom a fejem a kezemmel. Peeta felém fordul:
- Boldog vagy? - kérdezem.
- Igen - mondja, ismét elmosolyodva. - És te?
- Én is - mondom - boldogabb vagyok, mint gondoltam volna.
Peeta odajön az ágyhoz, leül a fejemhez. Felkelek, ölébe teszem a fejem, ő pedig ujjaival végigsimít a hajamon, végig a fonatomon, majd a végén a hajszálakat birizgálja. Megfogom a kezeit, az enyéim közé fogom. Szeretem. Mindenét annyira szeretem.

- Tudod, - mondom bizonytalanul - most már csak egy dolgunk van.
- Éspedig?
Meglep, hogy nem tudja, mire gondolok. Úgy sejtem, már gondolt rá korábban, bár lehet, hogy nem. Talán nem gondolta, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Talán azt gondolta, nem vagyok még kész rá, és hajlandó várni rám, és nem mer remélni.
Felülök, lelógatom a lábam az ágy szélén, így egymás mellett ülünk, mindkettőnk lába a földön.
- Nos... most már el vagyunk jegyezve, nem? - Remélem, nem teszek rosszat ezzel, hogy felelevenítem kényszerű eljegyzésünket.
Látom, ahogy a megértés feldereng Peeta arcán, egy másodpercre meglepettnek látszik, de aztán gyorsan elmosolyodik. - Igen, ha te is úgy akarod.
- Akarom - mondom, és még engem is meglep, milyen biztos a hangom.
- Most? - kérdezi, a kenyérpirításra utalva.
- Ha akarod - mondom - vagy holnap vagy azután. De hamarosan.
- Én most fáradt vagyok egy kicsit - válaszol.
De tudom, hogy érti valójában. A kenyérpirítás nem olyasvalami, amit csak úgy hirtelen felindulásból csinálnánk, ahogyan az ebben a pillanatban lenne. Elég rég jegyesek vagyunk, az tény, de ennek különlegesebbnek kell lennie, mint most lenne. Felkészültnek kell lennünk és ébernek (hogy tökéletesen emlékezhessünk rá), ez pedig jelenleg egyikünkre sem igaz.
Peeta hozzám hajol, megcsókol, ajkai olyan finoman mozognak az enyémen, hogy az még jobban elálmosít. Hátrahúzódik, és a szemembe néz.
- Hamarosan. - mondja.

Az 5. és egyben utolsó fejezet, valamikor a hosszú hétvégén várható.

7 megjegyzés:

  1. Hát, tegyük hozzá, kezd számomra unalmassá válni a történet: nagy része arról szól, mikor hogyan helyezkedik el egymáshoz képest Katniss és Peeta, ráadásul azon kívül, mennyire szeretik egymást, történés nemigen van.
    Na, mindegy, az utolsó részt még lefordítom, de utána egy jódarabig szerintem kapacitásom meg időm sem lesz fanficet fordítani...

    VálaszTörlés
  2. Nekem nagyon tetszik.:$ És remélem hogy az 5. rész után is lesz azért fordítva.:)De tiszteletben tartom, hogy nincs idő mindig ezzel foglalkozni.:)) És köszönöm az eddigi fordításokat is! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez a történet 5 részes, vagyis, ha már belekezdtem, befejezem, de az tuti, hogy ilyen hosszút máskor nem fordítok :)
      Meg igazából az ősz már számomra is melós, plusz ahogy egyre közelebb kerülünk a Futótűz bemutatójához, annál több tartalmas anyag is lesz. Ezért is gondolom, hogy majd télen lesz érdemes újra fanfic-et hozni, amikor amúgy is visszaesés lesz.

      Törlés
  3. Egyébként nekem is tetszik a történet, bár igaz, ami igaz azon kívül, hogy Katniss mennyire sajnálja, ahogy a múltban viselkedett, és, hogy mennyire szereti Peetát nem történik semmi.
    Szerintem ez egyébként emiatt a történet annyira nem is karakter hű, mert nekem Katniss nem ilyen. De aranyos a történet, bár nekem a személyes kedvencem a Gale-es. Pár cikk mellett, csak a fanfictionokat olvastam vissza.
    Egyébként válaszoltam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pontosan ugyanez a gondom: Katniss nem karakterhű. Nyugodtan lehetne szerelmes Peetába úgy is, hogy közben nem veszíti el egyéniségét, ugyanakkor azt is tudom, hogy a szerző nem egy Suzanne Collins. Mindenesetre azzal is tisztában vagyok, hogy a Katniss-Peeta szerelmet kedvelők szívesen merülnek el hosszabban a hangulatban, de ezek a pozitúrák (itt a kezem, ott a Peeta ajka, stb.) részletes taglalásának fordítása kegyetlenül kiégető tud ám lenni hosszútávon :D

      Amúgy szerintem a többi fanfic (is) határozottan jó, egyiket sem bántam meg, hogy lefordítottam, de én is nagyon szeretem a Gale-es történetet is. Olyat akarok majd még hozni valamikor. De nem mostanában.

      Törlés